Kedves Józanalkoholista,

egy háztartásban élek egy nővel, aki 40+ éve alkoholista. A család nagy része "elfogadta", szemet huny felette. Én viszont felelősnek érzem magam abban, hogy javuljon az élete. Nem muszáj ezt tennie, lehetne akár boldog/boldogabb nyugdíj élete. Szeretnék segíteni neki, de nem tudom hogyan. Van esetleg javaslatod, hogy miként lehetne a hölgyet támogatni vagy segíteni számára?
Tudja, hogy ez így nem jó. Vannak rövid időszakai, amikor tisztább. Imádkozik a leszokásért.
Válaszod előre is köszönöm.

"Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az igazság. Ha imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudozik, de az Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod."
WEÖRES SÁNDOR

"A megbocsátás nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhed letétele. A megbocsátás a saját boldogságod szükséges feltétele.
Mert amíg neheztelsz valakire, addig a rabja vagy. Addig az energiád, az időd, a mentális és az érzelmi kapacitásod egy részét a saját lelki békéd rombolására fordítod... Ezt sose feledd!
A megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit önmagadnak adhatsz."
/Kocsis Gábor/

Amikor ittam, elfogadtam azt, hogy mások nagyon utálnak, én is utáltam magam, hiszen azt hittem, egyedül én vagyok olyan akaratgyenge, hogy nem tudom megállni azt, hogy ne igyak, vagy ha iszom valamennyit, akkor miért nem tudok leállni az első pohár után?
Ma már tudom, hogy az alkoholistának olyan nincs, hogy egy pohár! Az alkoholista ha megissza az első pohár italt, villogni kezd a fejében a lámpa: MÉG! MÉG! MÉG!....
Ezt nevezzük betegségnek. Nekem villog. A szociális ivónak nem. Ebben (is) különbözünk.
Ahhoz, hogy józan tudjak maradni és ne fogjam meg az első poharat, el kellett fogadnom először azt, hogy beteg vagyok és nem akaratgyenge, utána azt is, hogy meg kell tudni bocsátani magamnak, hiszen nem csak az én saram az, hogy alkoholistává váltam.
Nem vagyok rá büszke, hogy alkoholista vagyok, de nem is tagadom le. Az elmúlt józanul töltött idő alatt sikerült megbocsátani magamnak, elfogadtam magam olyannak amilyen vagyok, és megbocsátottam másoknak is a viselkedésüket velem szemben, azt hogy meg akartak változtatni - ami természetesen nem sikerült - és emiatt persze, hogy utáltak, számtalanszor megaláztak és végül lemondtak rólam.
A múltamban elkövetett hibákat igyekszem jóvá tenni, - elsődlegesen azzal, hogy ma már józanul élek és lehet rám számítani - viszont még mindig vannak olyan emberek a környezetemben, akik nem tudták megbocsátani az ellenük elkövetett tetteimet.
A múltamat nem tudom megváltoztatni, készen állok arra, hogy bárkivel tisztázzam a régi sérelmeket, de ehhez én egyedül kevés vagyok, kell a másik fél is.
Hálás vagyok, hogy ma már el tudom engedni a haragot és a neheztelést másokkal és magammal szemben is, hiszen a harag és a neheztelés normális emberek számára talán egy kétes értékű luxuscikk lehet, de az alkoholista számára halálos méreg!
A harag és a neheztelés az, ami leggyorsabban meg tudott itatni, így aztán jobb, ha kihagyom az életemből és inkább a lelki békémre koncentrálok.

A neheztelésnél is sokkal mérgezőbb, ha gyűlöletet érzünk valaki iránt. Életem során mindössze két ember "vívta" ki, hogy szívemben gyűlöletet érezzek iránta. Amióta józanodom, rájöttem, hogy a gyűlölet az én lelkemet mérgezi, az én lelki békémet dúlja fel, amit nem engedhetek meg magamnak, mert a józanságomat veszélyezteti. Ezért megbocsátottam és elengedtem a sérelmeket, egyben beláttam, hogy én is vétkes voltam. Lehet, hogy meg sem próbáltam megérteni a másik felet, az ő motivációját. Valószínű, hogy megérteni sosem fogom, hiszen nem bújhatok más bőrébe és más fejével gondolkodni sem tudok, de nem is az okok, a miértek kutatása a lényeges.
Mivel én is hibáztam, megpróbálok bocsánatot kérni, nem megalázkodva, csak alázattal. Igyekszem jóvá tenni, amiben én hibáztam, és a gyűlölet elmúlt, a megkönnyebülés ettől a tehertől segíti, hogy lelkemben megtartsam az egyensúlyt és a mindennél fontosabb békessséget.

Az alkoholizmusból való felépülés változással jár, hiszen kezd megváltozni a gondolkodásmód, az alkoholista előbb utóbb belátja, hogy milyen abszud módon gondolkodott és viselkedett.
A felépülés és a megbocsátás nem azt jelenti, hogy felejtsek el minden megaláztatást és hason csússzak mások előtt, hanem azt, hogy a nagyon nehezen visszaszerzett emberi méltóságomat megtartva ismerjem be a hibáimat és tudjak elnézést kérni.
Az alázat és a megalázkodás két különböző dolog. Ma már nem tűröm el, hogy megalázzanak ki merem kérni magamnak a fennhéjázó és lekezelő viselkedést - még akkor is, ha az a múltamban elkövetett hibák miatt van.
Tudom azt, hogy nem az én tisztem a felelősségre vonás és az ítélkezés, viszont nem esek kétségbe attól sem, ha nem tudok szeretni mindenkit, - hiszen attól, hogy józan vagyok még nem lettem és nem is leszek szent - viszont gyűlölet sincs a lelkemben senki iránt, azt gondolom előbb utóbb mindenkinek el kell számolni a saját lelkiismeretével. Természetesen nekem is.

Sdfvg

Általában szóba szokott kerülni, hogy miként váltunk alkoholistává, bár ha valaki nem tudja letenni a poharat, ennek már nem sok jelentősége van.
Azt gondolom, hiába találom meg az okokat, attól még nem tudok szociálisan inni.
A lényeg nem azon van, hogy miként lettünk betegek, hanem azon, hogy miként tudunk kijózanodni és józanok maradni, viszont nem árt tudni pár dolgot az alkohol alattomosságáról és a függőség kialakulásának okairól.
Az okok rendkívül összetettek és bonyolultak, szerepet játszik benne a család, a gyerekkor, az öröklés, a kortárs csoport... és még lehetne sorolni.
Nincs egyértelmű okozója a szenvedélybetegségnek, viszont abban szinte minden szakember egyetért, hogy a gyermekkori traumák hatása a legerősebb hajlamosító tényező a szenvedélybetegség kialakulásának szempontjából.
Amikor drogokról beszélünk, általában az illegális szerek jutnak eszünkbe, holott a két legpusztítóbb és a legtöbb halálos áldozatot követelő drog legális: az alkohol és a nikotin.
Az alkoholbetegséget sokan sajnos még ma is akaratgyengeségnek tartják, holott a Betegségek Nemzetközi Osztályozása betegségként tartja nyilván.
Itt azonnal adódik a logikus válasz, hogy miért nem az akaraterőn van a probléma, hiszen nincs olyan betegség, amit csupán akaraterővel meg lehetne gyógyítani.
Ugyanúgy mint a szenvedélybetegség kialakulásának, úgy a gyógyításának sincsenek "garanciái", vagyis nem tudni előre, hogy kiből lesz szenvedélybeteg, de azt sem, hogy ki tud kijózanodni, vagy ki hal bele?
Ezzel a fórummal az a célom, hogy tudjunk meg többet az alkoholizmusról, a felépülésről, és talán sikerül eloszlatni azokat a tévhiteket, amelyek az alkoholizmust akaratgyengeségként, az alkoholistát semmirekellő, dolgozni nem akaró, akaratgyenge, deviáns elemként tüntetik fel.